Voltak válaszok, de több mint két éve ringattam egy illúziót. Ezért „kellett” a tünetem.
Hétvégén anyukám talált a méhemben egy miómát.
Kicsit fájdogált a méhem, meg pár napot csúszott a menzeszem, de amúgy csak rutin vizsgálat volt. Láttam, hogy nagyon néz valamit, kértem, hogy mondja, mit talált. Amikor megmutatta az ultrahang szürke, számomra szinte kivehetetlen képén a miómát, az első gondolatom/érzésem az volt, hogy MAGAMHOZ TARTOZÓNAK tekintem. Kicsit sem ijedtem meg.
Aztán estére csak megint fájdogált a méhem és a fogam is elkezdett nyilalgatni. Nem estek jól nap végére ezek a testi fájdalmak, kicsit meg is könnyeztem a helyzetet, úgyhogy pár mondat erejéig kapcsolatba léptem velük. Már pontosan nem emlékszem, mit is mondtam akkor, de másnap nem fájt sem a fogam, sem a méhem.
Tegnap este fájdalmak nélkül pár percre ismét találkoztam a miómámmal. Egy kerek, szív szemű, mosolygós emoji párnát választottam a miómám megjelenítésére és miközben simogattam, azt mondtam neki: „Nincs feléd semmi rossz érzésem. Kedvellek. Nem akarok tőled megszabadulni. A részemnek tekintelek, pedig az eszemmel tudom, hogy nem vagy az. Nem tudok rossz érzéseket táplálni irántad, de mégsem kellene itt lenned velem. Ez nem a természet rendje.
S ekkor már tudtam/éreztem, hogy amiket mondok, azt a férjemnek mondom, hozzá beszélek. S így folytattam: nem tartható tovább ez a „ringató állapot”. Én ugyanis ezt élem meg vele kapcsolatban 2,5 éve. Hogy elhagyott, de valamilyen szinten mindig „visszanyúl” hozzánk. Olyan érzés, mintha tartanám a teret, hogy bármikor visszajöjjön, s ez neki is jó így. Ez az én szubjektív valóságom.
Amikor a ringató állapot részhez értem a párbeszédben, eszembe jutott, hogy amikor menzesz végén néha görcsöltem, mindig a két karommal átölelve ringattam a méhemet (lehet, hogy a miómám már akkor is ott volt és őt is ringattam), így enyhítve és elmulasztva a fájdalmamat.
Mióma – méh – férj – ringatás
Ezek a párhuzamok a testem jelzése és a lelkemet foglalkoztató folyamatok között.
Nem tekinthetem már hozzám tartozónak sem őt – hiszen 2,5 éve elköltözött, sem a miómát – hiszen nem a testem organikus része.
Itt az ideje tehát a tényleges búcsúzásnak és a(z el)válásnak. Hogy a testemnek se kelljen tovább üzennie ezzel a (később esetleg durvább) tünettel.
Így kaptam hát nyomatékos választ a hosszú ideje dédelgetett kérdésemre: vajon van-e még dolgunk egymással?
Szeretettel,
Zsuzsi
Legutóbbi hozzászólások: