Majdnem pontosan két hónap telt el az utolsó bejegyzésem óta. Nem véletlenül nem írtam. Sok minden zajlott bennem.
Az év első két hónapjában sokszor voltam lent. Mélyen. Éreztem, hogy valami készül. Éreztem a zsigereimben, hogy minden új alapokra helyeződik. Megerősítésként sokszor hajnali 5.55-kor ébredtem…
Mind lelkileg, mind testileg megviselt, de mindig felállok. (Mert „van miért, van kiért vívnom őrült harcaim…”) Megéltem, s hagytam, hogy áthullámozzon rajtam. Egy valamit nem teszek soha. Nem állok ellen. Nincsenek fedő tevékenységek és sztorik. Együtt vagyok azzal, ami bennem zajlik. Lassan öt éve teszem ezt. A mostani bezártság ezért nem visel meg.
Nem akarok a vírusról beszélni itt és most, hiszen annyian írtak már csodás, felemelő, tanító, előremutató sorokat az elmúlt napokban. Ha már hétköznapi önismeret, inkább csak kicsit mesélek arról, én hogyan élem meg.
Lassan két hete lejöttünk vidékre a szülői házba, s itt is maradtunk. Azt mondják, már egy hosszú hétvége is nagy tanítás a megvilágosodás felé vezető úton! 😉 Az elmúlt éveknek köszönhetően most nagy béke van bennem, a vírusnak köszönhetően pedig áthelyeződött a fókusz, s béke van a családban is.
Ebédnél és esténként nevetünk, beszélgetünk. Nem feszengve, csak ameddig mindenkinek jól esik. Ez van, hogy csak pár perc. Töltekezünk egymásból. Anyám, Apám, a Lányom és Én. Nincs köztünk feszültség. Valahogy úgy érzem, hogy most, 40 évesen lehetőséget kaptam arra, ami kimaradt. Amire akkor, azokban a számomra fontos években nem kaptam esélyt. Most megélhetem. A szubjektív valóságom belső képeit most élesben, az élet nevű játékban van lehetőségem kicserélni. Végtelenül hálás vagyok ezért!
Gondolkodtam rajta, hogy biztonságosabb lenne-e nekik, ha nem lennénk itt, de rögtön el is vetettem a gondolatot. Azt hiszem, attól, hogy itt vagyunk velük, hogy nevetünk, kutyázunk, hogy lépten-nyomon egymásba botlunk…. élet van a házban. S mi lehetne ennél gyógyítóbb, minthogy nem fosztom meg őket magunktól, s magunkat tőlük.
Most most van.
Hiszem, hogy minden rendben lesz.
Addig is maszkot és kesztyűt hordunk és gőzölünk!
Vigyázzatok magatokra és egymásra!
Hatalmas szeretettel és öleléssel,
Zsuzsi
A fotó eredete: a gyerekkori íróasztalom fiókjának a mélye 😀
Legutóbbi hozzászólások: