November eleje volt, amikor kislányom több hónapnyi kérése után engedtem a felelősségnek és Átányról elhoztunk egy kiskutyát. Ma persze már kétszer akkora, mint volt és tüneményes jószág. De nem mindig volt ez így.
Hogy milyen volt az első 2 hónap? Iszonyúan nehéz.
S a külvilág reakciója? Még nehezebb. Két tábor van. Akik azt mondják, ne csináld, óriási felelősség, és akiktől csak azt hallod: bármit megér, annyi szeretetet ad. Mindkettő igaz. De senki nem volt, aki azt mondta volna, hogy nagy a felelősség, de gyerünk, meg tudod csinálni, menni fog. A szüleim reakciója mégis elégséges volt ahhoz, hogy ne szegje kedvem és bátorságom a kaland előtt. (Mily meglepő, éppen a szülői házból indultunk útnak, amikor a kutyusért mentünk.) Ők is elmondták korábban sokszor, hogy nagy a felelősség, de most csak csendben, támogatón előkerestek egy plédet, amit majd a kocsiba betehetünk a kiskutya alá. S ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy MERJEM megtenni ezt a lépést.
Ugye érzitek, hogy már nem csak a kutyatartásról beszélek…?
Ekkor már tudtam, hogy nem csak megnézzük, de el is hozzuk a kiskutyát, akit majdnem Győzőnek neveztünk el a hazaúton, de Füge lett belőle. 😀
Túl azon, hogy összecsiszolódni, lakást rendben tartani, az ő igényeire figyelni baromi nehéz volt, a lelki folyamatok, amiket bennem felszínre hozott viszont felért egy terápiával.
Mint minden „rendes” kiskutya, ő is rágott folyton. De nem a bútorokat, meg cipőket, hanem minket. Az éles fogaival kezünket, lábunkat vette célba. Miközben próbáltam a gyerekemet „megmenteni” tőle, az én csuklóm úgy nézett már ki, mint aki pengével vagdossa minden nap. Nagyon sok fizikai fájdalmat okozott. Aki volt nálunk ebben az időszakban, bizonyíthatja a leírtakat, így aztán pár embernek elvettük a kedvét a gazdi-léttől. (Igen, ebben az időszakban én sem azokat a mondatokat adtam át, amivel biztatásul szolgáltam volna másoknak a kutyatartást illetően.)
Az estéről estére átélt fájdalmak sokszor ordításig fajultak, s én már szívinfarktusszerű tüneteket kezdtem magamon észlelni. Aztán Karácsony előtt nem sokkal jött az áttörés. Egy ilyen harapós, fájdalmakkal teli délutánon sírva ordítottam ki magamból olyan mondatokat, amik nagyon mélyen eltemetve voltak bennem, és amik természetesen nem csak a kutyának szóltak! Azt az érzelmi élményt segített felszínre hozni bennem, hogy újra átélhessem, amit régóta hordozok magamban és sehogy sem sikerült elérnem.
Azóta Füge nem akar megenni minket reggelire, se vacsorára. Megváltozott. És persze ezzel egész biztosan egybecseng az ő növekedési folyamata, hiszen majdnem 4 hónapos lett ekkor. Tudjátok, ez egy óriási puzzle. Sok kis darabkából áll össze a nagy kép.
Ahogy mindig is mondom, senkit nem tudunk megváltoztatni, csakis önmagunkat, a bennünk élő valóságunk képeit, s erre reagál a környezet. Füge segített nekem megélni nagy fájdalmakat, ezért borzasztóan hálás vagyok neki! Bevallom, terápiás kutyának szerettem volna mindig is. Megteremtettem magamnak. Az első, akit gyógyított, az én magam voltam.
Legutóbbi hozzászólások: