Karácsony után taknyosan jött haza a mamától. Ennél nagyobb bajunk sose legyen!
Az orrspray, orrfújás, vitamin, szokásos „kezelési csomag” mellé egyik nap eszembe jutott, ha már „kezemben” a lehetőség, nézzük meg, mi van a tünetek mögött. A kicsi lányom fogékony erre, ő is pont olyan kis lelkis, mint én és érdekli, mit csinál Anya. Szóval azonnal kapható volt a játékra.
Kitekertem a puha, meleg, kerek szőnyeget a nappali közepére, amit amúgy is imádunk és kértem, hozza ki azokat a játékait, amivel szeretné a tüneteit „megszemélyesíteni”. Hozta is rögtön a kedvenc plüssöket. Szám szerint hármat. Az elefánt, a béka és a bari kapta meg a kitüntető szerepeket, hogy lehettek kis időre Dorka orra, füle és torka, s a bennük lévő hurutos trutymó. Elhelyezte a szereplőit a szőnyegen. Már ez is nagyon látványos volt, hiszen kettőt egymás mellé helyezett, az elefánit pedig külön, kicsit arrébb. A jelenlegi élethelyzetét tükrözte velünk, a szüleivel.
Majd elkezdett a tüneteihez beszélni. Nagyon ügyesen találkozott az érzéseivel!
Szándékosan nem vittem tovább ennél a pontnál. Éppen elég volt, hogy megélte az érzéseit anélkül, hogy tudatosítanám benne: lehet, hogy ismerős neked ez a helyzet… stb.
Itt a lényeg azon volt, hogy meg merje élni azokat az érzéseket, amit egyébként Apával vagy Anyával kapcsolatban sosem engedne meg magának! Hiszen most „csak a testrészekhez, tünetekhez” beszélünk…
Már ez felszabadító tud lenni. Nem cipelni tovább meg nem élt érzéseket!
Ez történt meg a szőnyegen, kb. 10 perc volt az egész. A szőnyeget nem tettem el, én leültem a laptop elé, ő a karácsonyfa mellett elkezdett legózni. S a játék tovább hullámzott….
Ültem az étkező asztalnál, s figyeltem, mi zajlik benne. Háttal ült nekem, de pontosan éreztem, ami most történik, még nagyon is fontos. A forró csokit áruló kisautót még a mamánál majdnem teljesen összerakta, most a befejezésnél azonban rájött, hogy valami elromlott. Próbálta, próbálta, egyre nőtt az elkeseredése, majd ledobta és bement a szobájába. Tudtam, hogy rosszul érzi magát és tudtam, hogy sír, de nem mentem rögtön utána. Hagytam az érzéseivel lenni, mert ami ekkor kijött, az a játékban „megpiszkált” érzések mélyebb rétege volt. Pár perc után bementem hozzá. Rögtön az ölembe bújt és sírva mondta: „pedig annyit dolgoztam vele és miattam van, hogy nem sikerült.” Tudtam, hogy ez sem a legóról szól csupán. S megkockáztatom, lehet, hogy itt már kicsit ő is tudta. De a világért sem hoztam volna elő az életünket. Ellenben, mintha csak a legóról beszélnénk válaszolgattam neki, miközben az ölemben ringattam: „lehet, hogy azért történt így, hogy mi ketten építsük újra, hogy közös élményünk legyen és így működni fog. Együtt megcsináljuk!”
Kimentünk, s leültünk ketten együtt legózni. Együtt mindent helyre hoztunk, s nem is volt benne nagy kavalkád. Egy idő után hagytam, hagy csinálja, én meg csak mellette voltam. Sikerült. Újraépítettük. Látta, hogy működik. És boldog volt. Megint ölbe vettem és megerősítettük, hogy minden rendben van és semmit sem hibázott el. Így kellett ennek lenni, hogy egy más fajta, közös és boldog élményben legyen részünk!
S végezetül csak annyit mondanék, hiszen mindig nyílt lapokkal játszom, hogy több mint 1 éve szétköltöztünk az Apukájával és hiába is vagyunk jó barátok, a gyerekben meg nem élt érzések vannak ennek kapcsán, aminek jó néha teret adni. Ez jött ki a játékban.
Ja és aznap este már kapott az orrán levegőt alvás közben.
fotó: pexels.com
Legutóbbi hozzászólások: