Korán reggel van. Kimegyek a teraszra a kávémmal, mint minden reggel. Hűvös van. Régen érzett hideg szél borzolja a tájat. Balra nézek. A fügefához. A kertünk legszélén, éppen telekhatáron belül nyújtja fenséges ágait. Az utca felé is. Különös kötődésem van hozzá. Idejár cinke, galamb, varjú, fakopáncs és dalolnak. Csodálom őket és a fát.
Ezen a reggelen nem madarak jöttek. Egy „rossz külsejű” ember állt alatta és szedte a fa gyümölcsét. „Látszik, hogy éhes.” Figyelem magam, milyen érzést kelt bennem. Elsőre a megszokott idegenkedés és félelem. Mit keres itt? Menjen innen! Ez birtokháborítás! Úgy érzem, közelebb van a kelleténél. Oké, ez van. Nem szólok rá, tekintetem azonban nem tud szabadulni a látványtól. Ő is érzékeli ezt, s pár perc után megkérdezi: – Szabad szedni? A másodperc tört része alatt fut át rajtam mindenféle válaszlehetőség. Lassan megszólalok: – Szabad. Ezután ismét befelé fordulok, és lelkemet örömmel tölti el, amit ott találok:
Ki vagyok én, hogy megtiltsam egy embernek, hogy a fa omlós gyümölcseit magához vegye, hogy éhségét csillapítsa? Nem ez a valódi rendeltetése ennek a gyönyörű fának? Hogy enni adjon az éhezőnek?
Sokkal inkább igaznak találom ezt, minthogy mi, akik olyan szerencsések vagyunk, hogy éppen a telekhatáron belülre kerültek nemes gyökerei, minden évben végignézzük, ahogy csodálatos módon életet ad gyümölcseinek, zamatos ízűvé érleli, majd a szükségtelenség érzetével elengedi őket, hagy hulljanak le mind a talajra.
S amint ezek az érzések megjelennek bennem, kapok egy újabb kérdést: – Szabad fölmászni? Erre aztán végképp felhördülhettem volna, de tudjátok mit feleltem? – Csak ne törjenek le az ágai! Tudtam, hogy nem fog bemászni a kertbe és vigyázott a fára is. Nem törtek ágai.
Olyan jó érzés volt másképp reagálni egy ilyen helyzetben! Jó volt, hogy nem uralkodott el rajtam az elmém gondolatáradata és az egóm biztonsági vészvillogója, ami sokszor túlműködik. Jó volt figyelni kicsit a másikra, még akkor is, ha „nem illett bele a képbe”.
A szüret végét nem vártam meg, de amikor legközelebb kimentem, már nem volt ott. Leszedte, amiért jött, és dolga végeztével továbbállt. Ha megkérdezhetném a fát, szerintem neki is jó napja volt. De egészen biztosan MÁS. Valakinek táplálékául szolgálhatott.
Én pedig tovább várom a madarakat, akik oly szívesen pihennek és énekelnek, a fügefa néhol életerős, néhol kicsit megszáradt ágain.
A kiszáradt fügefa és a hit kapcsolatának tanítása a Bibliában:
„Mindazt, amit hittel kértek imában, megkapjátok”
– Jézus
Legutóbbi hozzászólások: